„A petefészekrák megtanít, hogy átértékeld a dolgokat” – interjú Salamon Judittal

Írta: ,

Judit 36 éves, azt mondja, a munkahelyén még úgy két hétig hordja a parókáját, aztán elhagyja ott is, mint ahogy a Balatonon már most is teszi, mert nagyon meleg van. Januárban végzett a kemóval, olyan lendülettel és vidámsággal a hangjában beszél, hogy amikor leteszem a telefont, azt veszem észre, mosoly van az arcomon.

A Mályvavirág Alapítvány kampányáról, melyben a petefészekrákkal kapcsolatos szűrések fontosságára hívták fel a figyelmet, mi is írtunk korábban. A figyelemfelkeltő kisfilm szereplője volt Judit is, akinél tavaly áprilisban egy rutin rákszűrés során fedezték fel az elváltozást a bal petefészkén.

„Mivel korábban volt cisztám, ezért a rákszűréskor az orvosom mindig végzett ultrahangos vizsgálatot is, hogy ellenőrizze a petefészkeimet, így derült fény a cisztára” – meséli. „Ekkor még egyáltalán nem ijedtem meg, az orvos elküldött tumormarker-vizsgálatra, aminek az eredményeire azt mondta, hogy magasak, de rosszra még ekkor sem gondoltam. A korábbi műtét miatt ezzel a cisztaeltávolítással a petefészkemből legfeljebb néhány szövetet tudtak volna meghagyni, ezért arra jutottunk, jobb, ha kiveszik az egészet, és a petevezetéket is, így később biztosan nem okoz már gondot. Csak ekkor még nem volt annyi tapasztalatom, hogy tudjam, amit megbeszélünk, azt le is kell írni, hogy valóban az történjen a műtét során is, amiben előzőleg megállapodtunk.”

A műtét után Judittal boldogan közölte az orvosa, hogy jó hírei vannak, sikerült megmenteni valamennyit a petefészkéből – kiderült, hogy egy főorvos a leleteit és a korát látva, valamint azt, hogy még nem szült, a feje fölött úgy döntött, hogy mentsék meg a petefészekből, amit tudnak.

Bár a döntéssel utólag sem értett egyet, hihetetlen megértéssel és elfogadással a hangjában beszél erről, pedig később ezért még nagy árat kellett fizetnie. A szövettan eredményei egy hónap múlva érkeztek meg – ekkor derült ki, hogy a daganat rossz indulatú volt.

Pénteken hívtam fel az orvost, és szombaton nyaralni indultunk. Nem fogtam fel. Letettem a telefont, sírtam, aztán összecsomagoltam, és elmentünk nyaralni. Az ember soha nem gondol arra, hogy ez vele is megtörténik, és amikor elmondták, én még akkor sem tudtam ezt elhinni. Amikor pár nap múlva felhívott egy régi barátom, és mondta, hogy az ő anyukájának is rákja volt, és ha szeretném, szívesen megadja az elérhetőségét, hogy tudjak beszélgetni vele, még mindig azt mondtam, hogy én most nyaralok, és nem foglalkozom ezzel. Aztán nagyjából egy hét alatt eljutott a tudatomig, hogy mi történik velem, és hogy fogalmam sincs, mit kell csinálnom, mi fog történni, merre menjek tovább. Akkor visszahívtam, hogy mégis szeretnék beszélni az anyukájával.”

A következő időszak várakozással, konzíliumokkal, szakértői véleményezésekkel telt – mivel éppen nyár volt, és a szabadságolások időszaka, Juditnak magának kellett siettetnie a dolgokat, telefonált, bement a kórházba, találkozott az orvosokkal, és végül megkapta a műtétje időpontját a maradék petefészek eltávolítására. Ekkor azonban még előtte állt egy nehéz döntés.

Mit szeretne? Gyereket, vagy meggyógyulni? Ezt kérdezte tőlem az orvos. Elmondta, hogy meg tud műteni úgy is, hogy fogamzóképes maradjak, de akkor nagyon nagy a kiújulás kockázata. Vagy ki tudja venni mindkét petefészket és petevezetéket, de akkor nem tudok majd gyereket szülni.

„Azt válaszoltam, hogy hiába akarok gyereket, ha nem leszek egészséges – de az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi ekkorra már túl voltunk egy lombik programon, sok évnyi sikertelen próbálkozáson, és a férjemmel együtt már eldöntöttük, hogy mi örökbe fogadni fogunk. Így nekem ezt a döntést könnyebb volt talán meghozni, mint annak, aki ekkor szembesül először ezzel a helyzettel. Tulajdonképpen azt is én hoztam fel, hogy szeretném, ha akkor már a méhemet is kivenné, mert én nem akarok 10 év múlva esetleg még egyszer végigmenni ezen a procedúrán. Az orvosom megkönnyebbülten mosolygott, örült, hogy nem neki kellett ezt szóba hoznia – ő is támogatta a döntésemet, és ekkor már mindent írásba is foglaltunk a műtét előtt.”

Az operáció után Judit megkönnyebbülten tért haza, tudva, hogy ha nehéz út áll is mögötte, olyan döntéseket hozott, amivel pontot tett az állandó kockázat végére. A megpróbáltatásoknak azonban ekkor még nem volt vége: mivel az első műtét során nem távolították el maradéktalanul a bal petefészket, ahogy ő azt kérte, fent állt a veszélye, hogy a rákos sejtek még a második műtét előtt elvándoroltak valahová a testében, ezért hat alkalom kemoterápiát írtak elő neki. Amikor kérdezem, hogy megviselte-e, azt mondja: az első nagyon.

„A második – na az is. A harmadik volt már olyan, ami talán kevésbé. És utána az összes többi megint.” Ez az egyetlen pont, amikor érzek egy kis fáradtságot a hangjában, de néhány pillanat múlva ismét lelkesen meséli, hogy már egész sok haja van, bele is tud túrni, és már nem is hordja a parókáját, csak a munkahelyén, és ott sem fogja sokáig.

Bár a kemóval csak januárban végzett, egy pillanatig sem habozott beszállni a Mályvavirág Alapítvány kampányába.

Tóth Icó, az alapítvány elnöke a maga történetével, a hihetetlen élni akarásával és pozitív szemléletével nekem is rengeteget segített, ahogy a barátaim, a családom, a kollégáim is. Azokat az embereket, akik nem tudtak mást adni nekem, csak a sajnálatukat, egyszerűen kizártam, mert erre nekem nem volt szükségem. Azokra az emberekre volt szükségem, akik azt mondták, hogy oké, most ez van, és ebből te meg fogsz gyógyulni. Túl leszel rajta. Ez rengeteget jelentett nekem, és ebből szerettem volna én is visszaadni, ezért is vettem részt a kampányban, ami arra hívta fel a nők figyelmét, hogy minden alkalommal, mikor rákszűrésre mennek, kérjék meg az orvosukat, hogy ellenőrizze a petefészküket is. Hatalmas élmény volt a forgatás, nagyszerű volt ennyi erős, pozitív, életigenlő emberrel találkozni, de nagyon nehéz volt komor, vagy inkább komoly arccal nézni a tükörbe a felvételhez – nekem, aki egyfolytában mosolygok? Ez volt a legnagyobb kihívás, és végül sikerült, de nagyon kellett koncentrálnom rá!”

Judit egyébként azt mondja, hogy a hatalmas erő és a pozitív hozzáállás, amit olyan sokan csodálnak benne, jön magától. Sokan mondták neki, hogy ők nem tudnák ezt így végigcsinálni, de azt mondja, ez csak akkor derül ki, amikor ez ember belekerül egy ilyen helyzetbe – amíg vele nem történt meg, ő sem gondolta volna magáról, hogy képes rá, aztán egyszerűen csak erős volt, mert nem volt más választása, mint erősnek lennie.

Mielőtt elköszönünk, még megkérdezem tőle, mit üzenne annak, aki most kapja meg a diagnózist: rossz indulatú petefészekrákja van? Milyen tanácsot lehet adni valakinek egy ilyen életfordulókor?

„Azt, hogy merjen szomorú lenni. Élje meg a szomorúságát. Mondja ki a félelmeit. Sírjon. Sírjon, amennyi jól esik. És ha ez megvolt, szedje össze minden pozitív energiáját, élni akarását, boldogságát, és koncentráljon arra, hogy meg fog gyógyulni, mert ezt csak így lehet végigcsinálni. Igen, el fog veszíteni valamit, de arra kell gondolnia, amit cserébe kap: mindarra a nagyszerű dologra, amit az élet még tartogat neki. Ez néha nagyon nehéz lesz. De rá fog jönni, hogy sokkal több erő van benne, mint valaha is hitte volna.”