„Tudomásul kell vennünk mint az élet velejáróját” ‒ gondolatok a halálról

Írta: ,

Polcz Alaine (1922‒2007) pszichológus, író, a halál és a gyász kutatója, a Magyar Hospice Mozgalom alapítója volt. A halál iskolája (Magvető Kiadó 1989) című könyvéből válogattunk részleteket halálszemléletünkről, a haldoklók és az elhunytak elengedéséről, a gyerekek halálfelfogásáról, a hosszú, gyógyíthatatlan betegségekről. 

Az élet velejárója

„Bármennyire fájdalmas, a halált ‒ mások, szeretteink halálát ‒ tudomásul kell vennünk mint az élet velejáróját, már csak azért is, hogy majdan saját halálunkkal is szembe tudjunk nézni.

Az egészséges, a felnőttekkel jó kapcsolatban levő gyermek általában sérülés nélkül vészeli át a szeretett személy elvesztését is.

Nem a halál (vagy a válás) ténye az, amitől a gyerekek sérülhetnek, hanem a mellékkörülmények.”

A halálfélelem

„… kialakulásánál elementáris a csecsemő- és gyermekkorban oly nagy jelentőségű elhagyási, izolálási félelem. Valószínű, hogy ezzel párhuzamosan alakul a sérülésektől és a büntetéstől való félelem is.

Mindig szerepel benne valami alaktalan szorongás, olyan tárgy nélküli ősi félelem… A halálfélelem más és más időpontban jelenik meg.

Általában négy-hat éves kor között figyelhető meg egy olyan szorongásforma, mely nagyjából azonos a felnőtt ember halálfélelmével…

Bár különböző helyzetek vagy neurózisok bármikor felszínre hozhatják, a kamaszkorban-ifjúkorban ettől függetlenül is újból megjelenik, noha nagyobb jelentősége nincsen; s csak az öregkori hanyatlás korában jelentkezik ismét komolyabb formában a halálfélelem.”