Transzgenerációs hatások: érzések, melyeket felmenőinktől örököltünk

Írta: ,

A transzgenerációs hatások, vagyis azok a szemléletek, viselkedésminták, gondolkodási formák, melyeket felmenőink hagytak ránk örökül, a pszichológiai kutatások fontos részterülete. A környezeti változásokra való gyors reagálásunk sokszor azon múlik, milyen mintákat sajátítottunk el az első néhány évünkben. Ezeket a mintákat jórészt a szüleinktől vesszük át, ők pedig azt adják nekünk, amit kisgyermekként a saját szüleiktől tanultak el, s ez így megy generációról generációra.

 
 
 

Kutatók sok esetben arra találtak bizonyítékot, hogy az úgynevezett transzgenerációs trauma egy igenis létező, a mindennapjainkban tapasztalható jelenség. Számos depressziós, szorongó, alacsony önértékeléssel bíró, szuicid hajlamokkal rendelkező beteg nagyszülei közvetlenül érintettek voltak a holokauszt borzalmaiban. Emellett háborús veteránok, szexuális abúzust elszenvedett nők leszármazottaiban is kimutatható, hogy az áldozatok gyermekei is jellegzetes tüneteket produkáltak, mintha maguk is elszenvedték volna a tragédiát. Ez a lappangó információ átadás akkor is megtörténik, ha az ember mindent elkövet ellene.

Sok nő fordul segítségért pszichológushoz, családállítóhoz, kineziológushoz annak kiderítésére, hogy miért és honnan erednek a belsőjét, ha úgy tetszik, lelkét szorongató negatív érzések. Az egyik legfontosabb tényező maga a titok. A személyes titkainkat féltve őrizzük, nem beszélünk a súlyos traumákról, ami az utódnemzedékben az izoláltság érzetét erősíti. Benne van a levegőben, hogy valami történt, de mivel nem kapunk rá egyértelmű magyarázatot, gyermekként a fantáziánkra vagyunk hagyatkozva. Szakértők szerint ráadásul a kisgyermek sokszor olyan testi-lelki közelségben él az édesanyjával, hogy átveszi érzéseit, s ezzel együtt félelmeit, szorongását és minden elnyomott érzését is.

A kutatások arra is találtak bizonyítékot – írja Varga Katalin A transzgenerációs hatások című tanulmányában, hogy az anorexiás nők édesanyja vagy nagymamája életének egy bizonyos szakaszában csont és bőr volt (lásd holokauszt), s az ezzel együtt járó, megöröklött érzések betegítik meg a jelenben, ahogyan materializálja ősei traumáját. Bizonyított tény az is, hogy női ágon, az éhezésnek kitett nagyanyák gyermekei, unokái rövidebb ideig élnek akkor is, ha az utódok mindennapjaiban már nem volt probléma a nélkülözés.

Mi a magyarázata a jelenségnek?

Vitán felül áll, hogy genetikai mintázatunkat a szüleinktől kapjuk, ahogyan ők is a szüleiktől örökölték meg azt. Külsőleg emiatt hasonlítunk a legközelebbi családtagjainkra. Több emlősnél kimutatható, hogy magzati vagy újszülött korban elszenvedett környezeti károsítások (például bizonyos toxinok) nemcsak a fejlődő egyed felnőttkorában megjelenő betegségekkel (például kardiovaszkuláris problémák, anyagcserezavarok, tumor) hozhatók összefüggésbe, hanem transzgenerációs módon továbbítódnak az elkövetkező generációkra is, ezekben reprodukciós problémákat létrehozva. Ám nem látható, ezért nehezebb bizonyítani, hogy nem csak a külső tulajdonságainkat, hanem személyiségünket, lelkivilágunkat is ugyanígy meghatározhatják felmenőink tapasztalásai.

Szándékos emberi kutatások nincsenek a témában, ennek egyik része etikai okokra vezethető vissza, másrészt pedig az emberi generációváltás hosszabb annál, mint hogy valaki vizsgálni tudja azt évtizedeken keresztül. Egyes történelmi események viszont alkalmat adhatnak a vizsgálódásra. Az epigenetikai kutatások pszichológiai szempontból legizgalmasabb részei azok, amelyekben a környezeti hatást a társak, jellemzően az anya viselkedése jelenti. Mivel az anyai gondoskodás és a felnőttkori párkapcsolat neurobiológiailag összefüggenek, nem meglepő, hogy az újszülött korban megtapasztalt anyai gondoskodás nemcsak a felnőtté vált állat gondoskodási képességeire, hanem a szaporodási készségére is hat.

Patkányoknál mutatták ki, hogy azon egyedeknek az utódai, melyek gondoskodó szülőnek bizonyultak, kevesebbet szaporodtak, mint a „hanyag” patkányok utódai.

Ennek oka, hogy a törődő szülők kölykei nagyobb eséllyel maradtak életben, így kevesebb példány születése is elegendő volt egy bizonyos egyedszám eléréséhez (gondoljunk csak saját társadalmunkra). Az utódok sorsát és mennyiségét tehát nem a genetikai örökségük határozta meg, hanem az anyai, tudatalatti, ösztönös viselkedés. Az anyai gondoskodás továbbá meghatározta az utód stressztűrő képességét is. A törődő szülők kölykei stresszhelyzetben jobban teljesítettek, például a labirintusban jobban tudtak tájékozódni, mint hányatott sorsú társaik.