„Nem vállalok gyereket csak azért, mert mások szerint ez a helyes”

Írta: ,

És boldogan éltek, amíg meg nem haltak – így végződik minden mese, de ha el kellene képzelni, mi jön ezután, minden nő egyként mondaná: gyerekek, unokák, és békés öregkor. De mi van akkor, ha valaki a tökéletesnek tartott élet képletéből egyszer csak kivonja a gyerekeket? Ráadásul fiatalon, magabiztosan, saját elhatározásból?

Bernadett 28 éves és hosszú idő óta boldog kapcsolatban él a szerelmével, akivel idén össze is házasodtak. Miután megvették álmaik házát, környezetük számára egyértelművé vált: lassan elérkezik a gyermekáldás ideje. Ám a család csupán néhány cicával bővült, és ezen a boldog páros nem is szándékozik változtatni.

Mióta tudod, hogy nem akarsz gyereket?

Először tizenhat évesen tűnődtem el rajta, de akkor még csak „kósza gondolatként” merült fel bennem a dolog. Soha nem hallottam senkiről, aki ilyet mondott volna. Valahol természetesnek tűnt, ha mindenkinek van gyereke, nekem is kell majd szülnöm, nincs választási lehetőség. Aztán volt egy időszak, amikor nem tudtam eldönteni, hogy később akarok-e vagy sem, de végül, olyan két-három éve világossá vált, hogy az én utam kicsit más lesz, mint amit mások elterveztek nekem. Gyerekmentes.

Tulajdonképpen miért jutottál erre az elhatározásra? Mit gondolsz, milyen tényezők játszhattak közre a döntésedben?

Sok minden befolyásolt. Még ha ez egyeseknek drasztikusan is hangzik, én nem szeretem a gyerekeket, nem érzem azt, hogy lenne elég türelmem hozzájuk, vagy ahhoz, hogy jó anya legyek. Maga a terhesség is taszít, az a tény, hogy bennem növögetne egy aprócska lény, aki szó szerint belőlem táplálkozik… A rosszullétek, az orvoshoz járkálás meg minden egyéb, ami ezzel együtt jár, számomra idegen. Aztán ott van a pelenkázás, a sok sírás, majd az óvodai programok, később az iskolaiak – én ezek egyikére sem vágyom.

Sőt, a sok feladat és program inkább tehernek tűnik, mint örömteli eseménynek. Nem beszélve arról, hogy az életem, amivel jelenleg teljesen elégedett vagyok, nagyon megváltozna, ráadásul pont olyan irányba, amiben inkább a rosszat látom, mint a jót... Az anyagi dolgok nem játszanak szerepet, ki tudnánk gazdálkodni egy gyerek eltartását.

Szerinted lehet ennek bármilyen gyerekkori előzménye?

Szerintem olyan igazán különleges oka, ami ne történhetett volna meg bárkivel, aki aztán szülő lett, nincs. Egyszer már eljátszottam az „anyukásdit”, mert a testvérem hat évvel fiatalabb nálam, sokszor betegeskedett kiskorában, és nem mindig lehetett a család többi tagjára számítani a segítségnyújtás terén.

Úgy érzem, én vagyok az egyik, aki felnevelte őt, mert bár anyagilag nem tettem hozzá, sok időm és energiám ment el arra, hogy a tesómra vigyázzak (gyakran én csináltam neki reggelit vagy vacsorát, tanultam vele, figyeltem a lázát, ha beteg volt). Szóval tényleg úgy gondolom, sokat tettem annak ellenére, hogy én is csak gyerek voltam. Félreértés ne essék, tényleg szívesen vigyáztam rá és foglalkoztam vele, és a mai napig imádom, ha újrakezdhetném, akkor is mindent ugyanígy csinálnék. De nem érzem, hogy szeretném ezt újra végigélni – elég volt egyszer.

Nagy vonalakban kijössz a gyerekekkel, vagy azok közé tartozol, akik sosem találták meg velük a közös hangot?

Attól függ, mekkora a gyerek. A csecsemőktől igyekszem távol maradni, nem tudok mit kezdeni egy babával, megfogni sem szeretem őket. A már beszélni tudó gyerekekkel érdekes módon elég hamar megtalálom a közös hangot, tényleg bármelyikkel el tudok csacsogni vagy játszani, de ettől függetlenül nem vagyok oda értük. A családom egy ideig erősködött is, hogy a tanítói pályát kellene választanom, annyira hamar megkedvelnek a kisebbek, de már akkor sejtettem, hogy ez az érzés később sem lesz kölcsönös. Egy-két óra még belefér, de ennél több nekem már sok(k).

A családod hogyan viselte, viseli a meggyőződésedet? Tényként kezelik, egyáltalán tudnak róla?

Anyukám és a tesóm elfogadja a véleményemet, a többiek (nagyszülők, keresztszülők, unokatestvérek stb.) szerint ez csak ilyen „átmeneti dili”, és biztosak benne, hogy nem gondoljuk komolyan. Akad olyan, aki időnként erős rábeszéléssel próbál meggyőzni, és olyan is, aki hébe-hóba megkérdezi, hogy változott-e ezen a téren a helyzet, de a többség szerencsére nem feszegeti állandóan a témát. Szerintem lassan kezdik tudomásul venni, elfogadni a döntésünket.

És a férjed? Ő is azok közé tartozott, aki eleve nem akart gyereket, vagy te győzted meg?

Nálunk ez valahogy egyszerre változott, egyikünk sem beszélte rá semmire a másikat. A kapcsolatunk elején szóba került, hogy majd valamikor esetleg lehetne gyerekünk, aztán ahogy telt az idő, ez egyre hátrébb került a sorban. Mindig volt valami, ami inkább prioritást élvezett.

Idővel azonban feltűnt, hogy a gyerektéma az egyetlen, ami sosem került előtérbe, mindig csak távolodunk tőle. Aztán rájöttünk, hogy mindketten a másik miatt vállaltuk volna a gyereket: ha ő akar, akkor legyen, de egyikünk sem érezte soha azt, hogy gyerek mindenképp kell.

Az extra energiátokat mibe fektetitek? Esetleg karrierépítésbe?

Ha a karrierépítés alatt arra gondolsz, hogy bármelyikünk vezető pozícióra törekedne, nos, akkor ez nincs a tervek között. Persze vannak munkával kapcsolatos terveink is, de nem az cél, hogy a vezérigazgatói pozícióig felküzdjük magunkat, egyáltalán nem vagyunk karrieristák. Egyébként túl sok extra energiánk nincs, mindig van valami program, tennivaló, amivel jól el tudjuk foglalni magunkat, unatkozni sosem szoktunk.

És mi a helyzet a baráti körötökkel? Biztos sokan alapítanak közülük családot. Nem érzed úgy, hogy kicsit kilógsz emiatt a sorból?

Annak idején volt egy viszonylag nagy baráti körünk, akikkel szinte minden hétvégét együtt töltöttünk. Aztán ez a társaság elkezdett szétszéledni, hiszen azok a párok, akiknél jött a baba, jobb esetben inkább otthon töltötték a hétvégéket, rosszabb esetben az anya vigyázott a kicsire, apa meg vállalta a hétvégi és a dupla műszakokat. Olyanok is vannak, akik külföldre költöztek, így teljesen felbomlott a társaság.

Mostanság nagyjából évente egyszer sikerül összehozni a találkát, de az is többnyire a panaszkodásról szól, hogy mennyire nem telik semmire, mennyire nem sikerül egyről a kettőre jutni. Így inkább tényleg nem nagyon szólunk hozzá a témához (ezekhez legalábbis), mert nekünk telik arra, amit akarunk, és haladunk a céljaink felé, viszont ez felvágásnak tűnhetne, azt pedig végképp nem szeretnénk.

Te egyébként úgy véled, hogy egy gyerek csak nehézséget és problémát okoz?

Viszonylag sok családot ismerek, mégis egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan van köztük, ahol a gyerekkel nem lett rosszabb a szülők kapcsolata, tényleg türelemmel és szeretettel fordulnak felé, tehát kiegyensúlyozott családi életük van. Arra viszont a két kezem sem lenne elég, ahol ezek ellenkezőjét látom. Anyu-apu folyton ideges, rángatják a gyereket, üvöltöznek vele, rosszabb esetben egy-két pofon is elcsattan…

Tény, hogy egy gyerekkel nehezebb lehet, és biztos, hogy vannak problémák is, de ha az információim helyesek, nagy boldogság velük foglalkozni, legalábbis annak, akinek ez a szíve vágya. Persze nem hiszem azt, hogy egy gyerek csak nehézség és probléma, biztos vagyok benne, hogy a megfelelő szülőknek rengeteg örömet tudnak okozni.

Szerinted miért nem akarnak manapság gyereket az emberek? Túl nagy áldozattal, felelősséggel jár?

Nem hiszem, hogy csak a felelősség, az anyagi dolgok, az áldozat és az „instant élet” az, ami miatt valaki nem akar gyereket. Szerintem ebben az egészben az is benne van, hogy ma már végre elég felnőttek hozzá az emberek, hogy ha nem érzik magukat alkalmasnak a szülőségre bármilyen okból kifolyólag (pl. hiányzik belőlük a gondoskodás ösztöne, vagy inkább a karrierjükre koncentrálnak), akkor csak azért nem fognak gyereket vállalni, mert ezt várja el a család, vagy a környezet.

Mi volt a legdurvább megnyilvánulás, amit kaptál? Volt már rá példa, hogy lenéztek, vagy kellemetlen helyzetbe kerültél?

Egy olyan barátnőm van (illetve volt), aki szinte minden nap érdeklődött, hogy „na, mikor jön már a gyerek?”. Aztán ezt váltotta az „idióta vagy, amiért nem akarsz gyereket!”. Végül az egész odáig fajult, hogy az utolsó alkalommal nyomdafestéket nem tűrően fogalmazta meg a véleményét rólam, amiért még mindig nem gondoltam meg magamat. Ezután megköszöntem a társaságát és közöltem vele, hogy a döntésünkhöz és a magánéletünkhöz sincs semmi köze, főleg nem bírálhat minket. Szóval ez a barátság akkor és ott felbomlott.

Javarészt inkább értetlenséggel találkozom, az emberek sokszor nem tudják elfogadni, felfogni, hogy nincs különösebb ok a háttérben, mi így döntöttünk és kész.

Állataitok azért vannak. Ők hiánypótlók, vagy semmi közük az egészhez?

Na igen, ezt többször megkapom. Sokan úgy vélik, hogy biztos azért van két cicánk, mert nincsenek gyerekeink. Ez nem igaz, ők azért vannak, mert őket akartuk. Ha gyereket akartunk volna, akkor gyerekünk lenne. Nem hiánypótlók, egyiküket sem azért vettük magunkhoz.

Mik azok a kérdések, amiket utálsz, ha feltesznek neked ezzel kapcsolatosan?

Igazából mindegyiket utálom és egyiket sem. Vagyis, ha valaki csak kíváncsi, az nem zavar, kérdezni szabad. Ha elmondja, hogy ő mennyire másként látja a dolgot, az sem érdekel, akkor sem, ha teljesen ellentétes a meggyőződése, mint az enyém.

Amit nagyon viszont nagyon utálok, ha eleve úgy teszi fel a kérdést, hogy már a bírálat is benne van. Esetleg az illető csak azért kérdez, mert így akar vitát kezdeményezni, és mindenáron a saját álláspontjáról meggyőzni. Szóval, ha őszinte az érdeklődés, akkor szívesen válaszolok bármire, ha viszont provokálni akar az illető, akkor más a helyzet.

Nem állítom, hogy feltétlenül a gyermektől függ egy páros boldogsága, de mi lesz veletek később? Ha esetleg már nem tudtok gondoskodni magatokról úgy, mint most…

Ha az embernek van gyereke, az sem biztosíték arra, hogy ő fogja gondozni idős korában, sőt, ahogy én látom, erre manapság egyre kisebb az esély. Szerintem, aki gyereket vállal, azt nem olyan önző célok vezérlik, hogy majd legyen, aki eltartja, amikor megöregszik, vagy feláldozza az életét, mert az idős szüleit ápolni kell.

Szerinted a döntésetek később sem fog változni? Nem félsz, hogy akkor tör majd rád a vágy, amikor már nem lehet gyereked?

Nem tudom. Nem mondom azt, hogy soha nem változik a helyzet, mert még bármelyikünknél előtörhetnek azok a bizonyos ösztönök. Egyikünk sem utasítja el mereven a témát, de hogy csak azért vállaljunk gyereket, mert „másnak is van”, és mert „ez az élet rendje”, azért biztos nem fogunk. Jelenleg úgy látom, a döntésünk újragondolására minimális az esély. Mivel egyáltalán nem zavar, hogy ketyeg a biológiai óránk, nem gondolom, hogy a közeljövőben bármi változna…