Nem szülök gyereket csak azért, mert mások szerint ezt kell tennem

Szabó Erzsébet
Írta: ,

És boldogan éltek, amíg meg nem haltak – így végződik minden mese, de ha el kellene képzelni, mi jön ezután, minden nő egyként mondaná: gyerekek, unokák, és békés öregkor. De mi van akkor, ha valaki a tökéletesnek tartott élet képletéből egyszer csak kivonja a gyerekeket? Ráadásul fiatalon, magabiztosan, saját elhatározásból?

Bernadett 28 éves és hosszú idő óta boldog kapcsolatban él a szerelmével, akivel idén össze is házasodtak. Miután megvették álmaik házát, környezetük számára egyértelművé vált: lassan elérkezik a gyermekáldás ideje. Ám a család csupán néhány cicával bővült, és ezen a boldog páros nem is szándékozik változtatni.

Mióta tudod, hogy nem akarsz gyereket?

Először tizenhat évesen tűnődtem el rajta, de akkor még csak „kósza gondolatként” merült fel bennem a dolog. Soha nem hallottam senkiről, aki ilyet mondott volna. Valahol természetesnek tűnt, ha mindenkinek van gyereke, nekem is kell majd szülnöm, nincs választási lehetőség. Aztán volt egy időszak, amikor nem tudtam eldönteni, hogy később akarok-e vagy sem, de végül, olyan két-három éve világossá vált, hogy az én utam kicsit más lesz, mint amit mások elterveztek nekem. Gyerekmentes.

Tulajdonképpen miért jutottál erre az elhatározásra? Mit gondolsz, milyen tényezők játszhattak közre a döntésedben?

Sok minden befolyásolt. Még ha ez egyeseknek drasztikusan is hangzik, én nem szeretem a gyerekeket, nem érzem azt, hogy lenne elég türelmem hozzájuk, vagy ahhoz, hogy jó anya legyek. Maga a terhesség is taszít, az a tény, hogy bennem növögetne egy aprócska lény, aki szó szerint belőlem táplálkozik… A rosszullétek, az orvoshoz járkálás meg minden egyéb, ami ezzel együtt jár, számomra idegen. Aztán ott van a pelenkázás, a sok sírás, majd az óvodai programok, később az iskolaiak – én ezek egyikére sem vágyom.

Sőt, a sok feladat és program inkább tehernek tűnik, mint örömteli eseménynek. Nem beszélve arról, hogy az életem, amivel jelenleg teljesen elégedett vagyok, nagyon megváltozna, ráadásul pont olyan irányba, amiben inkább a rosszat látom, mint a jót... Az anyagi dolgok nem játszanak szerepet, ki tudnánk gazdálkodni egy gyerek eltartását.

Szerinted lehet ennek bármilyen gyerekkori előzménye?

Szerintem olyan igazán különleges oka, ami ne történhetett volna meg bárkivel, aki aztán szülő lett, nincs. Egyszer már eljátszottam az „anyukásdit”, mert a testvérem hat évvel fiatalabb nálam, sokszor betegeskedett kiskorában, és nem mindig lehetett a család többi tagjára számítani a segítségnyújtás terén.

Úgy érzem, én vagyok az egyik, aki felnevelte őt, mert bár anyagilag nem tettem hozzá, sok időm és energiám ment el arra, hogy a tesómra vigyázzak (gyakran én csináltam neki reggelit vagy vacsorát, tanultam vele, figyeltem a lázát, ha beteg volt). Szóval tényleg úgy gondolom, sokat tettem annak ellenére, hogy én is csak gyerek voltam. Félreértés ne essék, tényleg szívesen vigyáztam rá és foglalkoztam vele, és a mai napig imádom, ha újrakezdhetném, akkor is mindent ugyanígy csinálnék. De nem érzem, hogy szeretném ezt újra végigélni – elég volt egyszer.