Énkép-formáló közhelyek, amik nem igazán állják meg a helyüket a valóságban

Szabó Erzsébet
Írta: ,

Amikor padlóra kerülünk, szeretünk vigaszhoz fordulni: akár önsegélyező könyvekben, akár barátoknál keressük a támogatást, gyakorlatilag kivédhetetlen, hogy ne fussunk bele rendszeresen különböző közhelyekbe. Ugyan vannak olyan általános igazságok, amik segíthetnek átlendülni a mélypontokon, ezek többsége sokkal inkább arra irányul, hogy még véletlenül se legyen alkalmad mást okolni a veled történt rossz dolgokért, vagy éppen nyugodtan, a jelenben gyászolni. Így ezek a közhelyek vigasz helyett csak kárt okoznak, mert a hosszú távú gyógyulást lehetetlenítik el.

„A sebek idővel begyógyulnak”

A lelki sebek nem olyanok, mint amik a testünket érik, bár utóbbiak között is akadnak, amik sosem tűnnek el, maximum elhalványodnak. Nos, így van ez a lelkünket ért sérülésekkel is. Nincs is rosszabb, mint amikor valaki azzal próbál vigasztalni (vagy éppen te akarod magadat), hogy a sebek majd úgyis begyógyulnak.

Az a legnagyobb baj ezzel a közhellyel, hogy annak a lehetőségét is elveszi tőled, hogy legalább a jelenedben gyászolj, aktuálisan rosszul érezd magadat olyasmi miatt, ami után mindenki hasonlóképpen bánatos lenne.

A komoly csapásokat, mély fájdalmakat senki sem felejti el, és bár idővel átrendeződik a fontossági sorrend, ha nem sikerült meggyászolni, feldolgozni, akkor nemhogy begyógyulni, még érdemben elhalványulni sem fog. 

„Minden fejben dől el”

Hiszek abban, hogy a gondolatnak teremtő ereje van, hiszen ahhoz, hogy bármit csináljuk, először fejben kell összeraknunk a feladatokat, a célig vezető lépéseket. Ugyanakkor a „minden” ebben a mondatban elég nagy ferdítés és túlzás, bár értem én, hogy a cél ezúttal is a bátorítás, a motiválás volt. Sok olyan ember van, akit jóval inkább felbosszant, mintsem bátorít ez a tanács, mert rengeteg mindenkinek nem elég a pozitív gondolkodás, vagy az optimista hozzáállás. Tényleg vannak olyan élethelyzetek, amikor nem kell nagy erőfeszítéseket tenni a cél érdekében sőt, néha elég sodródni az árral. Ilyenkor könnyű azt mondani, hogy csak fejben kellett eldönteni az egészet.

Ám az élet nem mindig ilyen egyszerű, és nem húzható rá mindenkire sablonszerűen, hogy az illetőnek elég lett volna fejben összerakni a dolgokat, és máris jobban menne a sorsra.

Míg bizonyos élethelyzetekben megállja a helyét ez a tanács (pl. akkor, amikor egy versenyen a győzelem már sokkal inkább a mentális hozzáálláson, mint a fizikai felkészültségen múlik), az átlagos hétköznapokban nem feltétlenül húzható rá mindenkire. Ráadásul a gondolatok mellett még ott vannak az érzelmek, az egyéni megküzdési stratégiáink, a korábbi tapasztalásaink, és a teljesen egyedi élethelyzetünk – messze nem igaz tehát, hogy minden fejben dől el. 

Taelynn Christopher/unsplash.com

„Ami nem öl meg, az megerősít”

Tény és való, aki valaha már felállt a padlóról, és ezzel új irányt, értelmet adott az életének, az érezheti erősebbnek, többnek és jobbnak magát. Én is voltam már olyan élethelyzetben, amikor úgy éreztem, fizikálisan és mentálisan is a végső határaimat feszegetem – ám nem volt más, aki helyt állhatott volna helyettem. Amikor utólag visszatekintettem, tényleg azt éreztem, hogy megerősödtem és jóformán legyőztem magamat, a korlátaimat. Ám nem tudhatjuk, mi lett volna, ha akkor segítséget kapok.

Valószínűleg nem kellett volna ennyire túlteljesítenem, erőn felül odatennem magamat és minden bizonnyal sokkal kevésbé viselt volna meg az az időszak.

Akkor nagyon rossz és nehéz volt, és emiatt valószínű sok mindent jobban, másként értékeltem a későbbiek folyamán. De hogy kifejezetten azért erősödtem-e meg benne, mert kénytelen voltam egyedül megoldani, azt kétlem. Az igazán mélyen dolgozó érzelmek, amik egy-egy trauma során érik az embert, nem feltétlenül erősítik meg sőt, éppen ellenkezőleg: gyakran éveken, évtizedeken át ott mocorognak a tudatalattiban és mérgezik a mindennapokat. Ha pedig elhatalmasodnak, akkor nem hogy megerősítik, egyenesen elgyengítik, tönkreteszik az embert – hiába is tudott az adott helyzetben, a múltban diadalmasan helytállni.

„Így kellett történnie”

Minden eseménynek, ami velünk történik, személyiségformáló hatása van, és mivel gyakran nincs ráhatásunk a körülöttünk zajló dolgokra, ilyen és ehhez hasonló közhelyekkel vigasztaljuk magunkat. Szinte garantált, hogy te a szádat is elhagyta már az a mondat, hogy „nem lennék ma az, aki vagyok, ha nem így történik” – vagy éppen ezzel próbáltad vigasztalni az egyik barátnődet.

A közhelynek különösebb mondanivalója nincs, lényegében az elfogadásról szól és arról, hogy nem tudjuk megmásítani a múltat.

Valójában azonban nincs semmi, aminek „így kellett történnie”, mert a rossz dolgoknak nem kell sorsszerűen megesniük velünk. Sajnos sosem fogjuk megtudni, mi lett volna akkor, ha nem azon az úton járunk, amit éppen taposunk. Ám ettől még nem kell kötelezően jól érezned magadat akkor, ha egy múltbeli esemény erős ráhatást gyakorolt a személyiségedre – és nem feltétlenül jó értelemben.

Legolvasottabb cikkek

Lehetünk anyagilag biztonságban, ha baj van - Megtakarítás nélkül is!

Fókuszban

Lehetünk anyagilag biztonságban, ha baj van - Megtakarítás nélkül is!

Harmónia kívül-belül - Tökéletes páros a Lenortól

Túl nagy a mobilos választék? Szűkítsd le a kört a Huawei P40 családra!