Az élet igazi csodája az önmegvalósítás lett? Ezért áhítunk annyira kilépni a komfortzónánkból!

Írta: ,

Az idei (és a tavalyi) év divatszava a komfortzóna. Valamiért ezt most sikeresen felkapták, és a publikumnak tetszik is, különben már rég leáldozóban lenne ez a téma. Bennünk is felmerült néhány kérdés azzal kapcsolatban, miért igénylik az emberek az ilyen jellegű cikkeket? Mert igénylik, az kétségtelen. Kell nekik, hogy valaki vagy valami (például egy cikk), biztassa őket, hogy igenis legyenek bátrak és hagyják el a jól kitaposott utat.

De miért? Miért kell az állandó megerősítés? Mert bár dolgozunk rajta, csak kevesen érjük el azt a magabiztossági szintet, hogy önerőből is fent tudjuk tartani a pezsgést, ami sokak életéből már hiányzik. Elvagyunk a saját kis medrünkben, mint a vígan csörgedező patak, azzal a különbséggel, hogy mi inkább vagyunk búsak és szürkék, mint vígak.

Azért keresettek annyira az önfejlesztő könyvek és ezért íródik ennyi cikk is a témában. Segítséget várunk, ezért azt sem tudjuk hová kapjunk, és sokszor pont a rossz irányba tapogatózunk. A legtöbb cikk egyébként is túl nagy szavakat használ, túl nagy tetteket vár el az olvasótól, amik sokszor a hétköznapi életben nem megvalósíthatóak.

Kilépni a komfortzónából nem azt jelenti, hogy hajtsunk végre nagy tetteket. A központban a félelmek legyőzése, az akarat és a cselekedet áll. Bár félek új állás után nézni, mégis meg kell lépnem a családom vagy önmagam érdekében.

Félek megvalósítani az álmomat, hogy például festő legyek, mert mit fognak gondolni rólam? Mit mondanak majd a barátaim és a családom? Mi lesz, ha senki sem kíváncsi a képeimre? De itt ez a jó álláshirdetés is, milyen kár, hogy nem felelek meg minden kitételnek… Szerintem senkitől nem állnak távol az ehhez hasonló gondolatok.

Megsúgom, hogy egy korábbi állást úgy kaptam meg, hogy több kitételnek sem feleltem meg. Mit csináltam? Eladtam magam. Amikor az ember szembetalálja magát egy félelemmel, azonnal lebeszéli magát a cselekvésről. Ó, ebben mindenki nagyon jó, az évek során már túlképeztük magunkat! Pedig inkább fel kellene tenni a kérdést, mi a legrosszabb, ami történhet? Én is feltettem, és az volt a válasz, hogy visszautasítanak vagy körberöhögnek és nem is válaszolnak. Rájöttem, hogy nem áll meg a világ egyik esetben sem, szóval belevágtam. A próbálkozást pedig siker koronázta.

A komfortzónát a félelem táplálja, a félelmet pedig mi magunk. A legszebb az egészben az, hogy a félelem fiktív, és gyakran csak a fejünkben létezik. Például félek, hogy senki nem fogja megvenni a képeimet, ha elkezdenék festeni, pedig ez az álmom. Annyira félek a kudarctól, hogy szinte látom magam előtt a lemondó tekinteteket, a lenézést. Ezzel olyan közel húzom magamhoz a félelmet, hogy akár meg is érinthetném. Ha ennyire valóságos a kudarc érzése, akkor miért vágjak bele? És már le is beszéltem saját magam az álmom megvalósításáról.

A komfortzóna azért is került reflektorfénybe, mert az élet igazi csodája az önmegvalósítás lett.

Már nem elég a szükségletek kielégítése, az anyagi biztonság, a család és egy kellemes élet. Önmegvalósítani akarunk, az álmainknak élni, és nem beállni a sorba. Mármint a társadalomnak egy bizonyos rétege. Nekik az a fontos, hogy megleljék az utat a vágyott cél felé, amihez arra van szükség, hogy legyőzzék a félelmeiket, ami önmaguknál kezdődik. A legnagyobb félelem mi magunk vagyunk; a saját gondolataink, a világlátásunk, az önbecsülésünk hiánya. Mi teremtjük a saját határainkat, és mi emeljük a kerítést is.

Kilépni a komfortzónából azt jelenti, hogy szembeszállsz magaddal. Hogy azt mondod, oké most ez nem jött be, de legalább megpróbáltam. Talán tényleg nem tetszett senkinek a festményem, de elég erős voltam ahhoz, hogy kipróbáljam magam festőként. Így megnyugodhatok, mert a „mi lett volna, ha” kérdés biztosan nem fog kísérteni. Sajnálom, hogy nem kaptam meg az állást, de képes voltam tenni egy lépést előre. Ha egyszer legyőztem a korlátaim, le fogom újra!