A korai gyerekkorból ered? A tanult tehetetlenség, avagy a kilátástalan életszemlélet

Írta: ,

Mit jelent pontosan a tanult tehetetlenség? Egyenlő-e azzal, ha valakire rásütjük azt a bélyeget, hogy szerencsétlen, nem elég életrevaló, balfék, esetleg lúzer? Nos, nem egészen. A tanult tehetetlenség ennél sokkal súlyosabb személyiségjegy, tünetei miatt hasonlít a depresszióhoz.

Akkor alakul ki, amikor valaki a folyamatosan érkező, kiszámíthatatlan negatív ingerek hatására feladja, hogy elérjen egy bizonyos célt az életében. S így marad ez akkor is, ha a körülmények már pozitív irányba változtak. Egyszerűen meg sem próbál sikert elérni, passzívvá válik, borúlátó a jövőt tekintve, mert arra a meggyőződésre jutott, hogy neki ez úgysem sikerülhet. Hiába hárul el minden korábbi akadály az útból, már nem fut neki még egyszer az ügynek. Nem azért, mert nem látja a megoldást, hanem mert már nem hisz benne.

Az etikai szabályok miatt ez is egy olyan területe a pszichológiának, ahol emberkísérleteket nem, állatkísérleteket azonban többet is végeztek a kutatók. Az 1960-as években a fiatal Martin Seligman pszichológus egészen véletlenül fedezte fel a jelenséget.

Állatokkal végzett kísérleteinek lényege az volt, hogy ha egy kutyát betesznek a dobozba, amiben két rekesz van, és a kutya úgy tudja elkerülni a fájdalmas áramütést, hogy átugrik egyik rekeszből a másikba, akkor a kutya szinte pillanatok alatt megtanulja, hogy át kell ugrania. De kivételt képeznek azok a kutyák, amik korábban egy olyan dobozban szereztek tapasztalatokat, ahol nem volt mód az áramütés elkerülésére. Ha egy ilyen kutya átkerül a rekeszes dobozba, akkor hiába kerülhetné el a fájdalmat az ugrással, nem fog átugrani. Még akkor sem, ha a kísérletvezető megmutatja neki, hogyan kell. Csak ül fásultan, és tűri a rá mért csapásokat.

Hétköznapi példák a tanult tehetetlenségre

Számos terapeuta vélekedik úgy, hogy a tanult tehetetlenség a korai gyermekkorból eredeztethető. Ha szüleink és a környezetünkben élő más emberek példáján keresztül azt tanultuk meg, hogy az élet szenvedés, örökös munka, önfeláldozás és nélkülözés, akkor azt gondolhatjuk, hogy felnőttként esélyünk sem lehet egy jobb élet megteremtésére. Szerencsére ez egy óriási tévedés.

Való igaz azonban, hogy már csecsemőkorban megjelennek az első leckék, melyek megtanulása közelebb visz minden embert a tanult tehetetlenség elsajátításához. Ha egy édesanya sokat hagyja sírni a gyermekét, nem reagál a baba segélykéréseire, akkor az újszülött hamar megtanulja, hogy hiába próbálja a maga módján a legtöbbet megtenni célja eléréséért (enni kapjon, érezze édesanyja testének biztonságot jelentő közelségét), nem ér el eredményt. Ezek a babák valóban egyre kevesebbet fognak sírni, de nem azért, mert már nincsenek meg az igényeik, hanem azért, mert úgy vélik, hiába minden erőfeszítésük. Elhiszik, hogy nem képesek hatni a környezetükre, ezért csak passzívan elviselik, ami velük történik.

A tanult tehetetlenséggel az a legnagyobb baj, hogy szinte lehetetlen saját magunkon tetten érni.

Jellemző tünete, ha folyton azon siránkozik valaki, hogy másoknak mennyivel könnyebb az élete, továbbá csökken a kezdeményező készsége, folyamatos kudarcélményeket tapasztal, levertség, fizikai rosszullét lesz úrrá a mindennapjain.

A tanult tehetetlenséget össze szokták kötni az alvásproblémákkal is. Ha a nappali stressz miatt valaki rosszul alszik, gyakran felébred éjszaka, nagyon hamar arra a következtetésre jut, hogy neki alvásproblémái vannak és elkezd kételkedni minden egyes lefekvés előtt abban, hogy képes lesz végre aludni egy jót. Ez az önkételkedés frusztrációt okoz, mely hatására a mellékvese andrenalint kezd termelni, amely valóban az elalvás ellen hat.