A róla szóló cikkekben gyakran biggyesztik a neve mellé, hogy „az ország nagymamája”. Köszönhetően a daloknak, amelyeket ma már több generáció fúj kívülről, és a koncerteknek, amelyek iránt évtizedek óta nem lankad a családok érdeklődése. Halász Judittal beszélgettünk valódi nagymamaságról, éneklésről és színészetről, pályakezdésről és visszatekintésről.
Ha jól számolom, már mindegyik unokád iskolás…
Igen, tizenegy, kilenc- és hétévesek, fiúk mindannyian. A legnagyobb három tárgyból dicsérettel végzett, pedig nagyon nehéz iskolába járnak, német nemzetiségibe. Kerületi matekversenyt is nyert a nagy, a középső pedig negyedik lett. A második unokám gitározik, nagyon komolyan veszi a zenetanulást. A kicsi most végezte az első osztályt, még csak ismerkedik tulajdonképpen az iskolával, reméljük, olyan szépen veszi majd az akadályokat, mint a többiek.
Szigorú vagy engedékeny nagyi vagy?
Én csak egy nagymama vagyok, lehetek velük engedékeny. Az anyjuké a nevelés oroszlánrésze, rengeteget tanul velük, hozza-viszi őket. Különböző időpontokban végeznek, sportolnak. Én mint nagymama, igyekszem nem beleszólni semmibe, ez persze nem mindig egyszerű, hisz egy házban lakunk, de erre törekszem. Most épp elutaztak a fiamék, hogy szegény menyemnek legyen végre egy kis szabadideje. Azt adtuk ajándékba nekik, hogy három hétig mi vigyázunk a gyerekekre – nem tudtuk, mire vállalkozunk! (Nevet.) Nekem különösen a főzés macerás, mert hárman háromfélét kívánnak. Persze azokat az ételeket szeretik leginkább, amelyeket nem szabadna enni. De ebben azért elég határozott vagyok, nem veszek nekik például chipset.
A hisztit jól kezeled? Higgadt tudsz maradni? „Jutka néni” megengedheti magának, hogy nyilvánosan idegösszeomlás közeli állapotba jusson, amibe azért valljuk be, mindannyian kerülünk időnként szülőként, nagyszülőként?
Szerencsém volt, nyilvános helyen nem emlékszem efféle cirkuszra. És különben is, már elég nagyok. A legnagyobb segít, elküldi például a kisebbeket aludni, ha nem akaródzik nekik lefeküdni. Minden gyerekkel vannak nehéz pillanatok.
Szoktál kiabálni?
Persze, előfordul, hogy rájuk dörrenek, hogy most már aztán elég volt!
Tudod követni a gyerekeket a számítógép világába, vagy már feladtad?
Nem. Feladtam, hogy lépést tartsak velük. Elég ijesztő, hogy voltaképpen nem tudom, mit csinálnak, amikor nyomkodnak egész nap. Vagyis nyomkodnának egész nap, ha nem korlátoznánk őket. Próbál az ember beszélgetni velük ezekről a dolgokról, és mondják, hogy igen, tudom én, hogy nincs senkinek több élete, meg szuperereje, de a játékok mégiscsak ezeket sulykolják beléjük.
Anyaként keményebbnek kellett lenned, mint nagymamaként?
A fiammal nagyon könnyű volt. Nem kellett neki segíteni a tanulásban sem, sőt, megsértődött, ha segíteni próbáltam. Mindig ötösöket hozott. Egyszer egy tanárnő behívott, hogy nem figyel. Viszont mindig jól válaszol, ha felszólítja. Bosszantotta, hogy nem néz a katedra felé. Én ma már tudom, hogy egy gyerek nem feltétlenül akkor figyel, ha a szemedbe néz, vagy fel a színpadra.
Milyen gyerek volt a fiad?
Finoman szólva nem volt verekedős típus. Mielőtt iskolába került, be is írattuk dzsúdóra. Olyan iskolába vittük, ahová felvételizni kellett, mert arra számítottunk, ott jobban figyelnek a gyerekekre a szülők. Bejött, nagyon jó osztály volt. A fiam vegyész- és közgazdászdiplomát is szerzett, most ez utóbbit használja.
Te jó tanuló voltál?
Igen, de a matekkal meggyűlt a bajom. Érdekes módon, amikor az érettségi találkozón mondtam az osztályfőnökünknek, a matek–fizika szakos Kató néninek, hogy tessék elképzelni, a fiam nagyon jó matekos, azt válaszolta, hogy de hát te is az voltál! A megszépítő messzeség talán… A reál tárgyak nem mentek jól, viszont én voltam az iskola versmondója, szólót énekeltem az énekkarban, és szavalóversenyeken indultam. Szerencsém volt a tanárokkal, észrevették, mihez van tehetségem.
A teljes cikket a Családi Lap 2015 szeptemberi számában olvashatod el!Szerző: Szabolcs Dorka
Fotók: Rózsa Erika