Börtönőrként mi volt a legszívmelengetőbb dolog, amit egy rabtól láttál?

Az egyik életfogytos nő kivakkantott nekem a cellájából, hogy „Gyere ide és szólj a haverodnak is!” Azt hittük, balhézni akar, ezért óvatosan közelítettük meg. Amikor a cellájához értünk, kinyújtott nekünk egy-egy fürt szőlőt és banánt. Értetlenül néztünk, mire mondta, hogy a családja rengeteg gyümölcsöt hozott neki, ezért elosztogatja. A cellatársai is elégedetten majszolták, amit tőle kaptak.

A lakók között meglepően sok kreatív arc van, vannak kifejezett művészek is. Többnyire kidobják a műveiket, mert úgysem tudják hol tárolni a kis cellájukban, de nemcsak rajzokról beszélek. Az egyik férfi tűpontos mini replikákat készített tankokról, autókról. Tejesdobozból csinálta és ki is festette őket, nagyon ügyes volt. Egyszer megkérdezte, mi álmaim autója és megmondtam neki. Két nap múlva átadta a művet, a Mad Max filmből ismert ikonikus autó, az Interceptor volt az, a kedvenc kocsim. Tökéletesen csinálta meg, autentikus volt az utolsó ecsetvonásig. Meghatódtam, megköszöntem neki. Ő csak bólintott, nem kért, nem várt érte semmit. Szabadulása óta nem tudok a férfiról, de örülök, hogy nem látom, mert az azt jelenti, hogy nem került vissza. Az Interceptor makett a mai napig az íróasztalomat díszíti.

Az egyik foglalkozáson a legelvetemültebb, legagresszívebb rab ötlete volt, hogy az új érkezőknek készítsünk fogadó-csomagot, amiben tisztálkodószerek, kis édesség stb. van, hogy „megkönnyítsük számukra az érkezés traumáját.” Azt hittem, rosszul hallok, aztán azt, hogy ironizál, de nem, komolyan mondta. Sosem néztem ki volna belőle ilyen kedves gondolatot.

Volt egy mélyen vallásos bennlakónk, aki néha reggelenként hangosan imádkozott. Többen kiabáltak neki, hogy hagyja őket aludni, vagy megverik, ha még egyszer felébreszti őket. A cellatársa – egy hatalmas, kigyúrt férfi, akinek nagy respektje volt a körletben – viszont döngő hangon visszaszólt, hogy: „Csak akkor csinálja, amikor rémálmai vannak, néha kibírjátok, úgyhogy kuss legyen és hagyjátok az embert csendben imádkozni, vagy akinek nem tetszik, az játssza le velem.” Mondanom sem kell, utána sosem szólt senki a reggeli ima miatt.

Láttam két fegyencet ölelkezni. Az udvaron voltak, a kosárlabdapálya egyik tartóoszlopa mögött ültek és az egyik átölelte a másikat, láthatóan vigasztalta. Jó érzés volt látni egy kis emberséget egy ilyen helyen, ahol ritka a gyengédség.

Az egyik srácnak meghalt az anyja, nagyon maga alatt volt, az idős cellatársa viszont napokon keresztül főzött rá és ellátta mindennel. Az instant levesek mellett még cigarettát is adott neki, ami bent nagyon nagy érték. Amikor a srác szabadult, még éveken keresztül küldött csomagokat az idős cellatársnak.

Egy nagyon fiatal srác került be, épphogy 19 éves volt és nagyon kövér. Két csendes, megközelíthetetlen figura cellájába került, akik – nagy meglepetésemre – gondoskodóan a szárnyaik alá vették. Egyikük edzett vele és bokszolni tanította, hogy meg tudja védeni magát, a másik pedig könyveket ajánlott neki és segített a diétájában. A srác végül különösebb balhé és trauma nélkül illeszkedett be a börtönéletbe, szépen le is fogyott. Örültem, mert tényleg nem volt rossz gyerek és annyiszor láttam, ahogy az ilyenekből vadállatot nevel a börtön.

Az udvaron láttam, ahogy két rab becserkész egy harmadikat, majd nekifutásból rávetik magukat. Rohantam oda, de mind a hárman nevettek, mint kiderült, csak megcsiklandozták az „áldozatot.”

Női börtönben dolgozom, ahol láttam, hogy az egyik lány fogselyemmel fonál-epilálta a többiek szemöldökét. Olyan hálásak voltak neki a csajok, hogy a szülinapjára mindenki félretette neki a desszertjét, illetve összedobtak neki egy csomag édességet és azzal köszöntötték fel.

Az egyik srác videójátékozott és vagy tizenöten szurkoltak neki, mert közel járt a „börtön-rekordhoz.” Sikerült megdöntenie és a többiek úgy ünnepelték, mintha olimpiai aranyat nyert volna.