23. bejegyzés: Viszlát, komfortzóna! – Egy munkahelyi parti lépcsőfokai

23. bejegyzés: Viszlát, komfortzóna! – Egy munkahelyi parti lépcsőfokai

Címlap / Szerelem / Párkapcsolat / 23. bejegyzés: Viszlát, komfortzóna! – Egy munkahelyi parti lépcsőfokai

Minden évnek megvannak azok a bizonyos fordulópontjai, amiket szinte lehetetlen elkerülni. Például a tavasz eleji „muszáj edzenem, hogy jól nézzek ki a strandon” időszak, amit aztán fokozatosan levált a „mindegy, majd jövőre”. 

Ezt az őszi búskomorság napjai követik, amikor a hirtelen jött hőmérséklet-csökkenés és az állandó viharok miatt egész nap a szobádban szeretnél üldögélni. És aztán december elején egyszer csak megérkezik az a különleges időszak, amikor a karácsonyi vásár és a fényáradat felébreszti bennünk az ünnepi hangulatot, és hirtelen még ez a fránya hideg sem tűnik olyan zavarónak.

Engem ez a pillanat néhány napja ért utol, azóta viszont teljesen megszállt a karácsony gondolata. Végre düböröghet hangosan a Last Christmas, előkerülhetnek a fiók legaljáról a díszek, és senki sem bámul meg, ha már kora délután forralt borral a kezedben sétálgatsz az utcán. És bár utoljára kisgyermekként éreztem azt a varázslatos, még-aludni-sem-bírok izgalmat Szenteste előtt, mégis, a mai napig reménykedem abban, hogy 24-én hatalmas havazás lesz, és egy nosztalgikus szánkózással zárhatjuk le az ünneplést.

Váratlan program a hét közepére

Bár annyit be kell vallanom, ehhez a nagy ünnepi hangulatomhoz sokat hozzátett az is, hogy egyre inkább közeledik a karácsonyi szabadságom ideje. Hétfő délelőtt épp arról álmodoztam munka közben az íróasztalnál üldögélve, hogy melyik könyvet fogom elolvasni, és milyen sütivel lepjem meg anyuékat, amikor az egyik munkatársamtól kaptam egy üzenetet a céges levelezőben.

Láttad, hogy a céges partit áttették jövő hétről a mostani csütörtökre?

Oké, álljunk csak meg egy szóra. Lesz céges parti? Nekem már ez is teljesen új információ volt, az meg aztán pláne, hogy mindössze három napom van felkészülni rá lélekben – és ruházatban is. Mert hát oké, hogy van a szekrényemben néhány bulizós szerelés, de nem biztos, hogy szívesen sétálgatnék az igazgató előtt flitteres miniszoknyában. Bár ha jobban belegondolok, senki előtt nem mászkálnék benne szívesen. Már bánom, hogy sikerült rábeszélnie az eladónak, mert azóta is csak a tükörképemnek mutattam meg a négy fal között.

Délutánra már biztossá vált a dolog: csütörtökön céges parti lesz, mindenki hivatalos rá, és nem, nem lehet a pénteki munkanapot másnaposságra hivatkozva kihagyni – ez utóbbit az osztályvezetőnk nagyon világosan kijelentette. Az igazat megvallva semmi kedvem nem volt a dologhoz. Elpazarolni legalább egy délutánt a ruhavásárlásra, figyelni a buliban, hogy ne mondjak butaságot egy-két pohár ital után, másnap pedig hulla fáradtan végigdolgozni a napot; nem éppen így terveztem a hétvégét megalapozni. De tekintve, hogy szinte mindenki ott lesz, én sem maradhattam ki a csapatból. Akkor pedig nem is sejtettem, de egy nagyon is szórakoztató estének néztem elébe…

Amikor elhúzódik az este…

A céges partit leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, amikor fiatalabb koromban meghívtak egy házibuliba, ahol csak egy-két embert ismertem. Eleinte feszélyezve éreztem magam, hiszen fogalmam sem volt, miről beszélgethetnék egy csapat összeszokott idegennel. Egyáltalán mivel szólítsam le őket? Aztán ahogy telt az idő, és ezzel egyenes arányban fogyott az alkohol, szépen lassan mindenkivel megismerkedtem, és a kezdeti feszélyezettségnek nyoma sem volt. Nos, valahogy így éreztem magam az első egy órában – ugyanis hiába dolgozom itt már hónapok óta, valójában még mindig én számítok a „legfrissebb” tagnak. Maga a rendezvény a közeli hotel egyik termében volt; asztalhoz leülős, pincérek által felszolgált vacsora nem volt, mert az átszervezés hirtelen jött. De cserébe alaposan feltankoltak borokból, egy svédasztalkáról pedig bárki kedvére falatozhatott a mini szendvicsekből. 

21:00

A buli kábé egy órája kezdődött el, de a kollégáim egy része az „igyunk, mielőtt inni mennénk” elvet vették alapul, és már nagyon vidáman táncoltak a parketten. Mivel a munkahelyi legjobb barátnőm késett, én inkább lehuppantam egyedül az egyik székre, és a mobiltelefonom segítségével úgy tettem, mintha épp nagyon elfoglalt lennék. Ezer köszönet annak, aki felfedezte ezt a csodás készüléket, hiszen ilyen helyzetekben életmentő tud lenni. Maximum egy-két órát maradok, és utána biztosan hazamegyek…

22:00

Miután megérkezett Eszti, az este legalább egy kicsivel jobbnak tűnt. Az igazgató magához ragadta a szót, és mindenkinek megköszönte az eddigi munkáját, kellemes ünnepeket kívánt előre is – tudod, ami ilyenkor lenni szokott, miközben a fél csapat arról sugdolózott, hogy az idei prémium biztosan megint elmarad. Legalábbis azt hitték, sugdolóznak; én kábé 5 méterrel távolabb álltam, de minden szót tisztán értettem. Ezt követően aztán beindult a zene, a kolléganőim pedig beráncigáltak a parkettre táncolni – csakhogy az újonnan vásárolt magassarkú csizmámban ez elég nehezen ment, így a mozdulataimat inkább nem is nevezném táncnak. Ekkor léptem rá véletlenül valakinek a lábára, és ahogy megfordultam bocsánatot kérni, egy igazán jóképű sráccal néztem szembe. Ki lehet ő?

23:30

Oké, már tudom ki az a srác, ugyanis ez kis magánnyomozásba kezdtem, és az osztályvezetőnknél rákérdeztem. A neve Dani, a marketing osztályon dolgozik, és fogalmam sincs, hogy lehetséges ez, de még egyszer sem találkoztunk össze a folyóson. Bár lehet, hogy azért, mert nem közös a folyosónk. És két emelet választ el minket egymástól. Na mindegy, ettől függetlenül egy pohár bor után elég bátor voltam, hogy leszólítsam a svédasztalnál.

Szia Dani, én Dóri vagyok, és szerintem mi még nem találkoztunk  nyújtottam oda neki a kezem, és aztán rögtön meg is bántam, hogy egyáltalán megszólaltam. Mert rögtön a legelső mondatommal nyilvánvalóvá tettem neki, hogy én azért csak tudom, őt hogy hívják; a meglepettség pedig leolvasható volt az arcáról, úgyhogy gyorsan ki kellett találnom valamit.

Úgy értem már találkoztunk, még régen, a folyóson. Csak hátha nem emlékszel rám, inkább bemutatkozom újra. Ügyes vagy, Dóri. Eddig nagyon profin csinálod, gondoltam magamban, és képzeletben meg is veregettem a vállam ezért a „fantasztikus” teljesítményért.

Te léptél rá véletlenül a lábamra nemrég, igaz?  kérdezett vissza, miközben viszonozta a kézfogásomat.

Egyébként persze, hogy emlékszem arra a találkozásra, örülök, hogy megint összefutottunk.

Oké, ezután valószínűleg az én arcomról volt leolvasható a meglepettség. Én csak blöfföltem az imént, életemben nem láttam még ezt a srácot, de ezzel a reakcióval teljesen elbizonytalanított. Lehet, hogy tényleg találkoztunk már a folyóson, csak elfelejtettem? Vagy épp a füllentések mesterével beszélgetek, aki szemrebbenés nélkül tud hazudni a legapróbb dolgoktól kezdve a legnagyobbakig?

2:00

Miután Danival remekül elbeszélgettünk arról, ki mivel foglalkozik a legutóbbi, valójában meg nem történt találkozásunk óta, mindketten visszatértünk a kollégáinkhoz. Eredetileg úgy terveztem, hogy már csak néhány percig maradok, elköszönök a lányoktól, és hazataxizom, de végül egészen máshogy alakult az este. Esztiék ugyanis rávettek még egy „utolsó pohár” italkára, meg egy „búcsútáncra„, ami ahhoz vezetett, hogy észre sem vettem, de már hajnali kettőt ütött az óra, én pedig még mindig maximális energiával pörögtem velük. És semmi kedvem nem volt aludni.

3:30

Decemberben, hajnali háromkor elképesztően hideg van az utcán. Eddig is sejtettem, de ahogy sétáltam az utcán egy taxit keresve, újra rá kellett jönnöm. Azt hiszem, sosem örültem még annyira az otthon melegének, mint mikor beléptem az ajtón, és egy gyors (de annál forróbb) zuhany után két pokrócba csavarva bedőltem a takaró alá.

6:30

Soha életemben nem utáltam még ennyire magam reggel! Nem elég, hogy 3 órányi alváson vagyok túl, de fáj a fejem, és őszintén szólva voltam már jobban is. Csak azért nem jelentettem beteget mára, mert valószínűleg mindenki tudta volna, mi is az igazi bajom; és mert abban reménykedtem, hogy az előzmények hatására ma hamarabb elengednek minket. A melóban egészen jó volt a hangulat, sőt, sosem volt még ilyen jó! Az osztályvezetőnk furcsa mód nem jött be, mert állítólag nagyon megfázott tegnap – de ezzel a kijelentéssel senkit sem sikerült meggyőznie. Mindenki az előző estéről beszélt, viccelődtek, és hosszú hónapok óta először úgy éreztem, hogy én is maximálisan közéjük tartozom. Ráadásul rengeteg új ismerősöm lett, még a marketingosztályról is, így magabiztosan kijelenthettem, hogy nem vagyok többé kívülálló.

És bármennyire is nehéz volt belekezdeni a munkába, mégis, maximálisan megérte a dolog. Azt hiszem, néha muszáj bevállalnunk olyan helyzeteket, amikhez aztán tényleg semmi kedvünk; amik kimozdítanak a komfortzónánkból, hiszen ezek segítenek továbbhaladni az utunkon. Irányt adnak, hogy ne ugyanazokat a köröket rójuk le újra meg újra, és segítenek tapasztalatokat gyűjteni. Úgyhogy egy dologban biztos vagyok: ha a jövőben olyan társaságba hívnak meg, amit nem igazán ismerek, bátran elmegyek közéjük. Mert hát, ki tudja? Lehet, hogy egyszer majd épp egy ilyen helyzetben ismerem meg azt a személyt, akivel összekapcsolódik az utunk!

VIDEO Van egy sminktrükk, amitől nagyobb és igézőbb lesz a szemed

Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!