És végre ez is elérkezett. Megannyi hosszú és végtelenül borongós hónap után eljött az az időszak, amikor a rosszkedvnek már csak hűlt helye marad, és a porondra a vidámság kerül fel. Amikor meló után nem az az első gondolatod, hogy minél gyorsabban felkapd magadra a kabátot, és szélsebesen megindulj a négy fal közé. És bár a forró csoki mindig isteni, inkább a hűsítő fagylaltozók felé kacsingatsz az utcán sétálva. Van, aki március 1-jével jelenti ki, mások megvárják a csillagászati számítást, de az utóbbi napokban végre biztosan mondhatjuk: elkezdődött a tavasz, és ezzel együtt valami érezhetően megváltozott körülöttünk.
És most nem olyan apróságokra gondolok, mint hogy az elkövetkező hónapokban nem kell belepasszíroznod magad a télikabátodba, vagy lámpafény mellett gubbasztanod a lakásban délután 5-kor. Na nem mintha ezek nem lennének fantasztikus dolgok, de ezúttal valami egészen más járt a fejemben. Mióta elkezdett sütni a nap, és a hőmérő higanyszála is fokozatosan kúszik felfelé, úgy tűnik, mintha a világ telis-tele lenne lehetőségekkel. Még a levegőben is érezni, hogy szinte bármi megtörténhet, csak észre kell vennünk az apróságokat. Arról nem is beszélve, hogy ezerszer könnyebb a reggeli kelés, ha a nap süt be az ablakon; és nem az utcai lámpafény.
Mivel az előző héten több munkatársam is szabadságot vett ki, a napjaim reggeltől késő délutánig munkával voltak betáblázva – igen, még a hétvégéim is. Épp ezért úgy gondoltam, hogy végre rám fér egy kis pihenés és szórakozás. Az első gondolatom természetesen a legjobb barátnőm, Kitti volt, aki barátságunk kezdete óta (ami azért elég régre nyúlik vissza) most először igazán szerelmes. Ami – mint ahogy arra rá kellett jönnöm – két dolgot jelent:
1. Szinte mindenről az új barátja jut eszébe, kezdve a pihenéstől egészen a vajas kenyérig.
2. Mivel kevés a szabadideje, igyekszik minél többet lenni a sráccal, emiatt pedig velem annyival kevesebbet tud.
Persze nem haragudtam meg rá emiatt, hiszen mindenki tudja, hogy egy kapcsolat elején állandóan együtt akarsz lenni a másikkal. Ráadásul Kitti minden csalódásomnál mellettem állt, így a minimum, hogy megértő vagyok vele szemben. Mikor már épp kezdtem beletörődni, hogy maximum egy kis városligeti séta lesz a délutáni program (egyedül… vagy esetleg egy nagy adag fagylalt társaságában), ketten is rám csörögtek telefonon.
Ami csak játéknak indult…
Az egyikük Klau volt; ő az a barátnőm, akinek már van egy tündéri kisfia, és hamarosanismét gyarapodni fog a családja. Emiatt sajnos elég ritkán jut időnk beszélgetni (találkozni meg pláne), de a kapcsolatunk ettől függetlenül is nagyon szuper. Ma délután elég sok elintéznivalója akadt, és úgy volt, hogy az anyukája vigyáz Bálintra, aki azonban elkapott valami csúnya megfázást, és nem merte bevállalni a kisfiút. Így én maradtam Klau utolsó reménysége; hogy is mondhattam volna nemet? Ráadásul a fagyival sétálgatás amúgy sem olyan program, amit ne lehetne áttenni bármelyik napra.
A másik pedig Bence volt. Az igazat megvallva az utóbbi időben kicsit megritkultak a beszélgetéseink, és fogalmam sincs, mi lehet az oka. Na jó, azért egy tippem lenne; valószínűleg a legutóbbi közös bulinkon neki is megfordult a fejében, ami nekem, és szükségünk volt egy kis időre, hogy akapcsolatunkat újra a régi mederbe tereljük vissza. Szóval úgy éreztem, a mostani találkozásunk döntő lesz – ugyanis felajánlotta, hogy szívesen csatlakozik hozzám bébiszitternek délután.
Úgyhogy nem egészen fél óra múlva már hármasban vágtunk neki a Városligetnek – és még fagyim is volt. Hát kell ennél jobb? A napunk pedig tényleg jól alakult. Megmutattunk Bálintnak mindent, kezdve a vártól egészen a Hősök teréig, ami – talán mondanom sem kell – a lehető legkisebb mértékben sem érdekelte őt. Ellenben ajátszótér nagyon is lekötöttea figyelmét, úgyhogy egy rövid séta után Bencével egy padon kötöttünk ki, míg ő vidáman csúszdázott a többi kisgyerekkel.
– Igazán édes kisfiúk van. Ő az abban a zöld nadrágban, igaz? – szólított meg minket egy idős hölgy a szomszéd padról.
via GIPHY
Életemben ez volt az első alkalom, hogy azt hitték, komplett családom van, férjjel és gyermekkel együtt. Már épp el akartam mondani a néninek, hogy félreérti, mi csak barátok vagyunk, ő pedig nem az én fiam, amikor Bence egy hirtelen ötlettől vezérelve belement a játékba.
– Igen, ő az, köszönjük. Idén lesz négy éves. Hihetetlen, hogy repül az idő, nem igaz? – válaszolta, furcsa fél mosollyal az arcán.
És ez volt az a pont, ahol én is becsatlakoztam a játékba, ami aztán a nap további részében feldobta a kedvünket. Már éppen azt ecseteltük, milyen szülinapi bulit fogunk csapni Bálintnak, amikor odarohant hozzánk, és „Dóri néni” felkiáltással megkérdezte, felhívjuk-e telefonon az anyukáját, mert nagyon hiányzik neki. A kis játékunk itt meg is szakadt, de talán jobb is, mert a fejemben egyre furcsább gondolatok jelentek meg. Például, hogy Bence egy nap milyen jó apa lesz. És hogy milyen klasszul áll neki ez a póló, ami épp rajta van. És egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy talán mégsem kizárólag barátként tekintek rá.
Fiú-lány barátság = mítosz?
Persze neki ebből az égvilágon semmit se árultam el, hiszen amúgy sem lett volna túl sok értelme. Sőt, valószínűleg az egész helyzet kínos lett volna, és még a barátságunk is rámehetne. Ez a dolog viszont egy kissé elgondolkodtatott azon, ami már évtizedek óta felmerül az emberekben: létezik 100%-os, gyengéd érzelmektől mentes fiú-lány barátság?
Egyesek bizton állítják: erre nincs esély, mert előbb-utóbb az egyik félben kialakulnak a mélyebb érzelmek, és többet akar majd. Aztán persze ott van a másik tábor, akik szerint ennek a fele sem igaz, hiszen olyan nagy különbségek vannak barátság és szerelem között, hogy a kettőt könnyen el lehet választani egymástól.És hogy én mit gondolok? Nos, az utóbbi időben kissé elbizonytalanodtam, de egy dologban biztos vagyok. Még ha néhány hónap után az egyik félben át is alakulnak az érzelmek, volt egy időszak, amikor tényleg csak és kizárólag barátok voltak.
via GIPHY
Viszonylag sokat agyaltam a kérdésen, mire sikerült kitalálnom, lényegében melyik tábort erősíti a véleményem. Az eredmény pedig: egyszerre mindkettőt. Lehet, hogy ez a típusú kapcsolat nem tart örökké. Lehet, hogy valaki többet kezd érezni, és ez elhalványítja a barátságot, ami végül megszakad. De ha belegondolunk, néha még a legjobb barátnőnktől is eltávolodhatunk.
Ugyanakkor, talán nincs azzal semmi baj, ha jóképűnek tartjuk az egyik fiú barátunkat, sőt, még kicsit tetszik is nekünk. A sarki bolt eladóját is helyes srácnak tartom, de sosem fog történni köztünk semmi. Azt hiszem, az számít igazán, hogy mire vágyunk: ha a barátság olyan fontos nekünk, hogy nem szeretnénk kockára tenni, akkor végül nem is fogjuk. Így a tavaszi bezsongásnak tulajdonítottam a furcsa gondolataimat, és visszatereltem a véleményem a korábbi mederbe, miszerint Bence az egyik legjobb barátom, és a kapcsolatunk olyan különleges, hogy nem éri meg egy hirtelen fellángolás miatt felrúgni.