A lelkek szoros kapcsolatban állnak egymással és sokszor olyan mély fájdalmat viselnek, amelyek eredetét vagy történetét nem ismerhetjük – amíg fel nem derítjük őket!
VIDEO Nagy éves horoszkóp 2025: így alakul az éved személyes és munkahelyi fronton
Tudom, spirituálisra sikerült ez a rövid bevezető, de már olyan sokszor megéltem ezt a tapasztalást, hogy kénytelen vagyok lelkekről vagy akár energiákról beszélni, nem pusztán emberekről. Már 3-4 éve járok családállításra, kb. 50-60 alkalommal szerepeltem mások állításában. Ezek legalább annyira tanulságosak voltak számomra, mint a saját állításaim és gyakran segítettek rálátni olyan transzgenerációs sérülésekre, amelyek napjainkban is hatnak ránk.
Mérhetetlen fájdalom bontakozott ki a szemünk előtt
Egyik alkalommal éppen egy gyermek szerepébe kerültem. Az első pillanatban világossá vált, hogy egy halott kisbabát nézek és azon aggódok, mi történik majd az anyukámmal, hogyan fogja elviselni ezt az óriási fájdalmat. Hamarosan azonban a tér teljesen megváltozott. Én lettem az anyuka, aki a halott kisbabája fölé meredt – egyértelmű lett, hogy a történet, ami kibontakozik előttünk, már nem először esik meg a családban, hanem anyáról lányára száll.
Azt hiszem, az állításban mindannyian tudtuk, hogy a baba már halott, de az érzelmek nem így működnek. A szeretet nem ismer határokat és ott, abban a pillanatban, szétválaszthatatlan ölelésben és színtiszta szeretetben forrtunk össze, mint anya és gyermeke. Elvesztettem az időérzékemet, nem tudom, mennyi ideig voltunk így, de azt éreztem, hogy szinte egy burokban vagyunk, ami körülölelt minket. Nem számított sem tér, sem idő, még az állítás is elhalkult körülöttünk. A szeretet mindent elborított és mintha egy teljesen más dimenzióba kerültünk volna.
Azonban a környezetünk nem sokáig osztozott ebben a fájdalmas békében. Az állítás résztvevői elkezdtek körülöttünk mozgolódni és nem értették meg a fájdalmunkat. Szét akartak minket választani és egyre inkább azt hajtogatták, hogy szükségük van rám, velük foglalkozzam. Ők voltak az életben maradt családtagok. „Eltemettük a babát, már nincs itt, fogadd el” – mondták. De én egyre jobban éreztem, hogy fogalmuk sincs, mi történik velem, iszonyúan önzők, csak magukra gondolnak… Ott voltam, abban a szétválaszthatatlan kötelékben és képtelen voltam feléjük fordulni, velük törődni.
Végül ezt az óriási fájdalmat akkoriban kimondatlan mondatokkal oldottuk: az állításban résztvevők elismerték az anya jogos fájdalmát, a mérhetetlen testi-lelki kínt, amit át kellett élnie. Szinte azonnal éreztem, hogy óriási kő esik le a szívemről.
A cikk folytatódik, lapozz!
Az intuíció hatalma: Igaz történetek a megérzésekről
