Némelyik olyan apróság, ami talán fel sem tűnik annak, akinek nem kell elszenvednie, mások sokkal súlyosabbak, mégis részei a nők mindennapjainak. Olvasóinkat kérdeztük olyan élményeikről, amelyekkel túlságosan gyakran találkoznak csak azért, mert nőnek születtek.
1/5 Maradj a konyhában!
„Amikor az irodánkban megnyílt egy magasabb pozíció, egy férfi kollégámmal együtt pályáztunk rá. Ugyanannyi ideje voltunk a cégnél, hasonló projekteket vittünk, kiegyenlített verseny lehetett volna. Csakhogy én nő vagyok.
A főnökünk mindkettőnket behívott egy beszélgetésre, de míg a kollégámat a terveiről, elképzeléseiről, problémamegoldási javaslatokról kérdezte, nekem gyakorlatilag kiselőadást tartott arról, hogy azok a nők, akik felmásznak a karrierlétra csúcsára, szinte mindig boldogtalanok, mert nem tudnak egyensúlyt tartani a munka és magánélet között, és hogy boldognak kellene lennem abban a pozícióban, amiben vagyok.
Ez egy erős példa, de a mindennapokban is rendszeresen találkozom azzal a hozzáállással, hogy ha tudok gyereket szülni, miért akarnék én másban kiteljesedni?” – Alexa, 36 éves
2/5 Majd én megcsinálom
„Mindegy, hogy az apukám ül mellettem az autóban, egy barátom, kollégám vagy akár az öcsém, ha egy nehezebb helyre kell beparkolnom, rögtön megkérdezik: segítsek? Értem én, hogy a jó szándék vezeti őket, de ezzel a kérdéssel rögtön elárulják azt is, hogy feltételezik, nem tudom megcsinálni. 20 éve vezetek és soha nem volt balesetem, semmi másra nem alapozzák azt, hogy segítségre lehet szükségem, csak arra, hogy nő vagyok, és akkor biztosan nem tudom megcsinálni.” – Noémi, 39 éves
3/5 Zaklatás a buszon
„Több mint 10 éve élek a fővárosban és mindig is tömegközlekedéssel utaztam. A két kezemen sem tudom megszámolni, hányszor fordult elő, hogy valaki le- vagy felszállás közben megfogta a fenekemet, odamondott valami disznóságot, egyszer valaki konkrétan maszturbálni kezdett mellettem!
A legrosszabb az egészben az, hogy ezekre a helyzetekre sokszor reagálni sincs idő, hiszen becsukódnak az ajtók és az elkövető már el is tűnt.
Én meg folytathatom tovább úgy a napomat, hogy egy vadidegen ember ma is a legkisebb beleszólásom nélkül használta a testemet.” – Mira, 29 éves