Egy gyermek érkezése óhatatlanul megváltoztatja a párkapcsolatokat. A többség arra készül, hogy sokkal jobb lesz minden, hiszen egy gyermek az élet ajándéka, a szerelem gyümölcse – de vajon tényleg így van? Öt anyukát faggattunk ki arról, náluk hogyan alakult az élet a csemeték születése után.
Nikolett, 31 éves
„Azt gondolom, a legnagyobb változás a gyermek érkezése után, hogy megszűnünk önmagunknak lenni, egyszerűen apává és anyává válunk, egyfajta „önvesztésen” esünk át.
Nagyszerű dolog, hogy otthon vagyok a csodálatos kisbabámmal, de alig vártam, hogy elmehessek dolgozni, és végre valami produktívat is csináljak.
Mire esténként leültünk, hogy beszélgessünk egymással, már túl fáradtak voltunk egy értelmes kommunikációhoz.
Aztán a második gyermekünk születése még inkább nehezített azon, hogy tartalmas magánéletünk legyen. Az első hat hónap brutálisan nehéz volt, tele rengeteg kemény pillanattal.
Ám az idő elmúlt, strukturáltabbak lettek a napjaink, és végre eljutottunk oda, hogy néha kettesben vagyunk hétvégenként. Nagy szerencsénk, hogy ismét egymásra találhattunk, tudom, hogy ez sokaknál nem sikerül. ”
Lejla, 42 éves
„Mindketten gyerekkorunk óta nagyon függetlenek vagyunk, és ezt őriztük a párkapcsolatunkban is. Rendszeresen voltak külön programjaink: én balettozni jártam, ő triatlonra készült, és a szórakozást sem mindig együtt bonyolítottuk le.
Három gyerek után a szabadidő totálisan felszívódott, borzasztóan nehéz megoldani, hogy a családi élet mellett legyen magunkra, és egymásra is időnk. Valahogy persze mindig elérjük, hogy működjön a rendszer, de ehhez jó adag rugalmasságra van szükségünk minden téren.
Szerintem mindketten azt érezzük, hogy nem támogatjuk eléggé a másikat, és a másik sem támogat minket annyira, amennyire kellene. Ennek ellenére minden pillanatért megéri erőnkön felül teljesíteni.
A nevetés mindig összehozott minket, ez most is így van: kínunkban már sokszor csak röhögünk egyet magunkon, és csináljuk tovább, amit muszáj.”
Laura, 32 éves
„Mondhatjuk, hogy tökéletesen romantikus életünk volt, mielőtt gyerekeink lettek. Rendszerint új éttermeket próbáltunk ki, sokat utaztunk, sosem csúsztunk semmilyen leadási határidővel a munkánkat illetően.
Aztán lett egy gyerekünk, és szinte alig láttuk egymást, mert felváltva felügyeltünk a csemeténket. Nem adtuk fel közös vállalkozásunkat, így mikor én dolgoztam, ő bébiszitterkedett, és fordítva.
Emiatt a kezdetekben nagyon kevés vicces és tartalmas, közös élményünk volt, szinte minden inger a munkánkból, vagy a gyermekgondozásból eredt.
Sokszor most is hiányzik, hogy spontának lehessünk, mint régen, ugyanakkor érdekes megfigyelni, milyen jól együtt tudunk működni ebben a nehéz helyzetben is.
Azt gondolom, ha a végére érünk ennek a nehéz periódusnak, az megszilárdítja a kapcsolatunkat, és a korábbiaknál sokkal jobban megbecsüljük az együtt töltött, minőségi időt.”
Linda, 39 éves
„Én a legnehezebben azt éltem meg, hogy elvesztettem önállóságomat és szabadságomat. A gyermekünk érkezése előtt mindketten otthonról, kötetlen munkaidőben dolgoztunk, tehát még az átlagos embereknél is jóval szabadabb életet élhettünk.
Volt, hogy hajnalig ügyködtünk egy projekten, máskor délutánig ágyban voltunk – el lehet képzelni, milyen óriási váltás volt egy csecsemőhöz alkalmazkodni, aki ráadásul totálisan kiszámíthatatlan tud lenni.
Számomra az első néhány év mindkét gyermeknél túlélő üzemmódban telt: kevés alvás, gyakorlatilag nulla szabadidő, a kisebb-nagyobb problémák pedig jóformán elárasztottak.
Ugyan nagyon próbálkoztunk, mindig a kapcsoltunk szorult háttérbe a többi teendő mellett, így aztán iszonyúan nehéz volt visszatalálunk egymáshoz akkor, mikor végre nagyobbak lettek, és kicsit fellélegezhettünk.”
Enikő, 35 éves
„Ami számomra a legnehezebben feldolgozható változás, hogy eltűnt az intimitás az életünkből. Tudatosan megpróbálunk időt szánni magunkra, hogy szellemileg és testileg is kielégítsük egymás igényeit, de vagy túlságosan fáradtak vagyunk hozzá, vagy egyszerűen nincs rá lehetőségünk.
Biztos, hogy az egyik gyermekünk akkor lesz nagyon beteg, ha wellness hétvégére mennénk, és az is garantált, hogy akkor jelentkeznek a kisebbnek a rémálmai, amikor egy hete az adott romantikus összebújásunkra készülünk.
Mélynek érzem a szerelmünket, és bennem hatalmas űrt hagy, hogy ezt nem mindig tudom kifejezésre juttatni. Tudom, hogy ez a férjemet is bántja, de nyilván mindketten szerelmesek vagyunk a gyerekeinkbe.
A nehéz pillanatokban azzal vigasztaljuk egymást, hogy ez átmeneti időszak, és arra törekszünk, hogy addig is kihozzuk a helyzetből maximumot: nevessünk, amennyit csak lehet, és minél többet csodáljuk a gyermekeinket. ”
